Bár általában az a helyzet, hogy az eretnek szektariánusok nagyobb ellenségeskedést váltanak ki, mint azok, akikben nincs meg vagy soha nem is volt meg a közös hit maradványa, és azok az egykori hittársak tapasztalják a legnagyobb neheztelést, akik elszakadtak, a mai társadalom mégis figyelemre méltó és tartós intoleranciát mutat bizonyos új vallásokkal szemben, amelyek a II. világháború befejezése után bukkantak fel. Bár ezeknek a mozgalmaknak egy részét össze lehet fogni bizonyos távoli „rokonság” alapján, mások között radikális eltéréseket találunk. A szociológusok igyekeztek megállapítani néhány átfogó kategóriát, de nem annyira a tanítások hasonlóságai alapján, hanem inkább a különféle mozgalmak által elfogadott célokat, feltevéseket és kilátásokat szem előtt tartva. Röviden és átfogóan megkülönböztetik azokat a mozgalmakat, amelyek „világigenlőként” írhatók le, azoktól, amelyek „világtagadók”. A világigenlő mozgalmak azok, amelyek pozitívan reagálnak a létező világi kultúrára, és nemcsak szellemi áldások lehetőségét kínálják a követőiknek, hanem anyagi és szellemi előnyöket is, fokozott érzelmi biztonság, terápia, nagyobb kompetencia, illetve társadalmi és esetleg gazdasági siker formájában. A világtagadó mozgalmak ezzel szemben, amennyire ez a gyakorlatban alkalmazható, igyekeznek a tagjaikat visszatartani attól, hogy bármilyen formában érintkezzenek a szélesebb társadalommal és a világi kultúrával, és jutalmat helyeznek kilátásba vagy a visszahúzódó közösségben, vagy a boldog halál utáni élet(ek)ben, vagy néha mindkettőben. Ezek az általános kategóriák persze nem adják vissza egyik mozgalom elméleteinek vagy gyakorlatának finomságait sem, de nyilvánvalóvá teszik az orientáció alapvető dichotómiáját a jelenkori nyugati társadalmakban megtalálható több száz új vallási csoport között.
Ez a két alapvető orientáció nem új a vallás történetében, amit láthatunk abból, ha csupán futólag megismerkedünk egyrészt a mágikus rendszerek céljaival, másrészt a középkori katolicizmus vagy ennek variációjaként a 17. századi kálvinizmus aszketikus, világtagadó etikájával. Mindkét orientáció a mai kereszténység fő áramlatában található, bár a világtagadás a közelmúltban utat engedett a világigenlő eszmeiség erősebb áramlatának. Mégis, annak ellenére, hogy az orientációjuk néha megegyezik az intézményes valláséval, az elmúlt évtizedekben az új mozgalmak mindkét irányultság esetén elég sok ellenzést, ellenségességet, zaklatást, sőt üldöztetést szenvedtek el. Mivel – az egyik esetben – gyakran annyira radikálisan különböznek többek között a szervezettségükben, a monoteisztikus elkötelezettségben, a vallási imádati gyakorlatok jellegében, hogy könnyen megvádolhatják őket azzal, hogy egyáltalán nem vallásosak; vagy – a másik esetben – mivel a vallásuk arra csábítja a követőket, hogy húzódjanak vissza a megszokott világi tevékenységektől, vagy kezdjenek ezoterikus miszticizmusba, a társadalom ellenségeinek tartják őket.
