A VALLÁSI TÜRELEM ÉS
A VALLÁSI SOKSZÍNŰSÉG

Nem kevésbé radikális kihívást jelent a vallásról alkotott szűk látókörű nyugati elképzelés számára a dzsainizmus, amely elismert vallás Indiában, és általában szerepel a nagy vallások (általában 11-es) listáján. Sir Charles Eliot így ír róla: „A dzsainizmus ateista, és ez az ateizmus mint szabály nem mentegetőző, és nem is polemizáló, hanem természetes vallásos viselkedésként elfogadott.” A dzsainisták ugyanakkor nem tagadják a dévák (istenségek) létezését, de ezek a lények ugyanúgy alá vannak vetve a lélekvándorlás és hanyatlás törvényeinek, és nem határozzák meg az ember sorsát. A dzsainisták úgy hiszik, hogy a lelkek egyéniek és végtelenek. Nem részei az egyetemes léleknek. A lelkek és az anyag se nem teremtődnek, se nem pusztulnak el. A megváltást a léleknek a rá nehezedő idegen elemektől (karmikus elemek) való felszabadításával lehet elérni. Ezek az elemek az egyén szenvedélyes cselekedetei révén nyernek bebocsátást a lélekbe. Az ilyen tettek állatok vagy élettelen anyagok közé való újjászületést okoznak, a dicséretes cselekedetek pedig a dévák közé való újjászületést. A düh, a büszkeség, a csalárdság és a kapzsiság a lelkek felszabadításának fő akadályai, és azzal, hogy ellenáll vagy enged ezeknek, az ember a saját sorsának irányítója. Az én háttérbe szorításával és azzal, hogy egyetlen lénynek sem árt, még az ártalmas rovaroknak sem, valamint aszketikus életvezetéssel az ember elérheti a dévaként való újjászületést. Az elkötelezett hívő erkölcsi szabályai közé tartozik, hogy a viszonzás reménye nélkül kedvességet mutat; örvend mások jóllétének; próbál enyhíteni más emberek baján; és együttérzést mutat a bűnözők iránt. Úgy hiszik, hogy az önsanyargatás megsemmisíti az összegyűlt karmát. A dzsainizmus aszkéta etikát követ, de ez egészen másfajta aszketizmus, mint amely a keresztény tradíciókban megjelenik, mert egyszerre passzívabb és fatalistább annál.