XXXI. A kereszténység erkölcsi hagyatéka

A tradicionális kereszténységen belül az erkölcsi tanítás szerepe éles ellentétben áll azzal, amit más főbb vallások esetében találtam. Az etikai rendelkezéseinek különféle szintjein van egy kidolgozott kódex olyan tilalmakkal, amelyek áthágása bűn. A korai judaizmus főbb vétségekkel foglalkozó alapvető parancsolatait, amelyek közösek több vallási tradícióban, a kereszténységben sokkal részletesebb, precíz előírásokkal egészítették ki, különösen a szexualitással kapcsolatban, és ezek egyaránt származtak Jézustól és Páltól. Voltak benne talán megvalósíthatatlan tökéletességi tanácsok is („legyetek tehát tökéletesek”; és még pontosabban: annak megkövetelése, hogy az ember szeresse az ellenségeit; bocsásson meg másoknak „hetven és hét” alkalommal; „fordítsd oda a másik orcádat”; „ne aggodalmaskodjatok a holnap felől”; stb.). A bűn fogalma központi szerepet tölt be a keresztény erkölcsi kódexben. Az embert eredendően bűnösnek tartották, és természetes vágyainak többsége, az, hogy igyekezett kielégülni, kiteljesedni, élvezethez jutni, sőt javítani e világi életét, azonnal bűnösnek vagy bűnre csábítónak volt tekintendő. Eredendő bűnösségétől csak Krisztus példamutató erénye és emberfeletti áldozata tudta megváltani. Így adóssága volt Krisztus felé, és akármit is tett, ezt a tartozást nem tudta megfelelően visszafizetni. Bűnösként, még ha bűnbánó és Krisztus által megváltott is, magával hordozza a bűntudat állandó terhét. A bűntudat volt az a mechanizmus, amely fenntartotta az egész erkölcsi gazdaságot. A fülgyónás intézménye, a penitencia bonyolult eljárásmódjának kifejlődése és később a purgatórium elképzelésének középkori kidolgozása bizonyítja, hogy az egyház milyen súlyosnak tekintette a bűnt, és hogy meddig elment a bűntudat érzésének besulykolása érdekében. A középkori önostorozás görcsös kitörései jelzik, hogy a bűntudat milyen mélyen áthatotta az odaadóbb világi hívek lelkiismeretét. Az önostorozás még ma is valamennyire ismert a római katolikus egyház bizonyos szervezeteiben. Miközben ilyen erőteljesen fellépett a bűn ellen, a katolikus egyház mindazonáltal elismerte az emberiség veleszületett törékenységét, és figyelembe vette a gyónás intézménye révén, amely eszközként szolgált a bűntudat bizonyos mértékű enyhítésére. A protestantizmus ezzel szemben visszautasította a bűntudatot enyhítő ilyen mechanizmusokat, és különösen a kálvinista megfogalmazásában elnyomóbb rendszerré vált, ahol azoknak, akik arra törekedtek, hogy Isten kiválasztottjai legyenek, egyáltalán nem lehettek bűneik. Miközben tovább fokozta a bűnösök személyes gyötrelmét, a kálvinizmusnak tulajdonítható egy olyan teológiai rendszer és megváltástan kifejlesztése, amely intenzívebb erkölcsi kontroll elsajátításához és erősebb lelkiismeret-formáláshoz vezetett.

Csak a 19. században kezdtek a keresztények lényegesen kevesebbet foglalkozni a bűnnel. Az évszázad során a keresztények egyre kevesebbet foglalkoztak a pokollal és a kárhozattal, de addigra a világi erkölcs és a polgári illendőség igénye önálló befolyást szerzett a közéletben. A 20. században a korábbi időszak szigorú erkölcsi követelményei fokozatosan enyhültek, míg végül az 1960-as években a korábbi erkölcsi korlátok, különösen a szexuális viselkedés területén, helyet adtak az erkölcsi engedékenységnek. Ezt a folyamatot talán megkönnyítette a születésszabályozási technikák kifejlesztése és az a váltás az élet más területein, hogy erkölcsi korlátozások helyett technológiai szabályzómechanizmusokra támaszkodnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a vallás és az erkölcs közötti kapcsolat posztulált modellje távol áll az állandóságtól, még a kereszténység esetében is. És ez a variabilitás nem csak az időben végbemenő változások során jelenik meg. Lehet rá példákat találni a jelenkori felekezetek között is. A mai evangélikusok között fellelhető erkölcsi hozzáállások továbbra is erős aggodalmat tartalmaznak a személyes bűnnel kapcsolatban a viselkedés számos területén, de magának a bűnnek az elképzelését sok liberális egyházi személy csaknem idejétmúltnak tekinti, akik közül sokan az egyének tévelygő magatartását a társadalmi rendszer hiányosságainak rovására írják. Néhányan ezek közül a liberális egyházi személyek közül teljesen elvetik az abszolút erkölcsi kódex iránti igényt, ehelyett inkább a szituációs etikával foglalkoznak, amelynek ajánlásai gyakran szöges ellentétben állnak a tradicionális keresztény elvekkel. Másfajta, erősen eltérő orientációt találunk a keresztény tudományban, ahol a bűnre mindössze tévedésként tekintenek, amely a valóság hamis felfogásán alapul, és amely a betegséggel együtt megszüntethető – vélik a keresztény tudomány hívei –, ha az anyagiasról átváltanak spirituális gondolkodásmódra. Tekintve a bűn fogalmának a mai kor kereszténységén belüli sokféleségét és az itt talált nagyon változatos erkölcsi tendenciákat, világos, hogy nem helyénvaló azt várni, hogy ezek vissza fognak tükröződni az új vallások erkölcsi tanításaiban, amelyek vélhetően hasonlóak a keresztény egyházak erkölcsi tanításaihoz. Az új vallások egy olyan korszakban alakultak ki, amely nagyon különbözik attól, amelyben a keresztény felekezetek felbukkantak és kialakultak. Maga a társadalom is teljesen más, és a társadalmi, gazdasági és mindenekfelett a technológiai környezet mélyreható és egyre gyorsuló változáson megy át. Amit az emberek tudnak, és amit akarnak, valamint a személyes kötelezettségeik köre, alapvetően különböző típusú és más nagyságrendű, mint az elmúlt századok normái. Az új vallások, ha vonzani akarják a követőket, akiket vonzanak, elkerülhetetlenül összeütközésbe fognak kerülni a tradicionális sztereotípiákkal. Ez még nem teszi őket kevésbé vallásossá.

XXXII. Milyennek kell lennie egy vallásnak?
DOKUMENTUM LETÖLTÉSE