Az a tény, hogy a vallások fejlődnek, valamilyen mértékben hozzájárul az ortodox tradíció belső sokszínűségéhez. Az ilyen evolúció közvetlenül látható a zsidó-keresztény szentírásokban, és e folyamat elfogadása nélkül nehéz összeegyeztetni az ókori izraeliták Ótestamentumban megjelenő bosszúszomjas törzsi istenségét a későbbi próféták írásaiban és az Újszövetségben szereplő sokkal spirituálisabbnak gondolt és univerzális lénnyel. Az istenség ilyen eltérő leírásainak összeférhetővé tételére tett kísérletek vitákat váltottak ki egyházakon és mozgalmakon belül és között, valamint a teológusok körében. A keresztény teológusok alapfelvetései egyre változtak az évszázadok során, de semmilyen konszenzus sem jött létre közöttük, a laikus keresztények között viszont sokkal szélesebb körű eltéréseket mutató hozzáállást találhatunk a hit összes alaptételét illetően. E hozzáállások közül némelyik inkább az elmúlt századokban általánosan elfoglalt álláspontokra jellemző, és fennmaradásuk bizonyos laikusok körében nyilvánvalóvá teszi, hogy szükség van a vallási evolúció jelenségének megismerésére, ha meg akarjuk érteni az ortodox tradíción belüli sokszínűséget. Így, hogy példákat is mondjak, a legnyitottabb, önmagukat „felvilágosultnak” nevező keresztények ma már nem hisznek a pokolban vagy az ördögben, de sok olyan keresztény van, aki igen, és nem csak a „fundamentalisták”. Ellenben a 18. és 19. században a legtöbb keresztény bevallottan hitt a test szó szerinti feltámadásában, de ma csak az ortodox hívők kis része tűnik úgy, hogy elfogadja ezt a hittételt. Továbbá a keresztények évszázadokon keresztül vitatkoztak a millennium kezdetének próféták által megjövendölt idejéről, és hogy vajon Krisztus második eljövetele előtte vagy utána fog bekövetkezni, ma viszont sokan mintha teljesen elvetették volna ennek lehetőségét.