Talán azért, mert a tekintéllyel rendelkezők, illetve a nagyközönség a nyugati kereszténységben oly gyakran értelmezi szűken a vallást az ortodox kereszténység ismerős modellje alapján, az új vallások az egész történelem során gyakran voltak kitéve vad szembenállásnak. Persze ez messze visszanyúlik a kereszténység megalapítását megelőző időkre. A római világban maguk a korai keresztények is ki voltak téve a ma is ismerős vádaknak: a keresztények állítólag szétszakították a családokat; megvádolták őket haszonleséssel; azt mondták róluk, hogy szexorgiákat tartanak; és kijelentették, hogy sötét politikai célokból igyekeznek beszivárogni a társadalmi elitbe. A kereszténység elzárkózó jellege vonzotta az ilyen kijelentéseket, de ugyanez a jellemvonás, együtt a hittérítés iránti lelkes elkötelezettségével, magát a kereszténységet a vallási türelmetlenség páratlan szorgalmazójává tette, amely bizonyos országokban kisebb-nagyobb mértékben a modern időkig fennmaradt. Így a kvékerek vad üldözést tapasztaltak a 17. századi Anglia hatóságai részéről, amikor sokukat kizárólag azért börtönözték be, mert bevallották vallási meggyőződésüket. A metodistákat, amikor új vallás volt a 18. századi Angliában, lerohanták és megverték, néhány kápolnájukat lerombolták, néha a helyi hatóságok szemet hunyásával, sőt biztatására. A 19. század végén az Üdvhadsereg volt a zavargások célpontja, amelyek során néhány tagjukat megölték Angliában, miközben Svájcban nyilvánosan csalással és uzsoráskodással vádolták őket, a mormonokat pedig, akiket néha bebörtönöztek, amikor új tagokat próbáltak toborozni Skandináviában, szintén hasonló vádakkal illették. A történelemben látható az új vallási és szellemi megnyilvánulási formák ellenzésének előfordulása még a nyugati világ demokratikusabb és állítólag toleránsabb országaiban is. Ezzel a történelmi múlttal éles ellentétben állnak a nemzetközi szervezetek nemrégiben hozott határozatai, amelyek megkövetelik az államoktól, hogy gyakorolják és bátorítsák a vallási türelmet.