V.I. A jelenkori vallás és a változó társadalmi funkciók
Elfordulva a hagyományos, de láthatóan divatjamúlt keresztény elképzelésből levezetett konkrét elemektől, hogy mi alkotja a vallást, röviden utalhatunk a vallásnak azokra a jellemzőire, amelyeket a témakörrel foglalkozó nemnormatív szociológiai tanulmányokban hangsúlyoznak. Bár nem feledkeznek meg a természetfeletti (vagy a megtapasztaláson túli) lényegi megragadásának fontosságáról, a társadalomtudósok hangsúlyozzák azokat a funkciókat, amelyeket a vallások betöltenek. A vallás megteremti, megerősíti vagy elősegíti a társadalmi szolidaritást a csoportban, és identitásérzést ad a csoportnak. Peter Berger szavaival, „egy jelentéssel bíró, emberileg megszerkesztett univerzumot” biztosít, amely intellektuális és erkölcsi vázzá válik, amelynek fényében az elképzeléseket és a cselekedeteket meg lehet ítélni. Ha a vallás szükségszerűen el is hagy – a tudomány fejlődésével szembesülve – bizonyos elméleteket a teremtés és a kozmológia területén, továbbra is magyarázatot kínál arra, hogy milyen célok rejlenek az univerzum mélyén és az ember életében.
V.II. A jelenkori vallás és a felelősség etikája
Ahogy a nyugati világ általános népessége képzettebbé válik, a modern vallások kevésbé hangsúlyozzák az Istenre, a teremtésre, a bűnre, az újjászületésre, a feltámadásra stb. vonatkozó hitelveket, és nagyobb hangsúlyt fektetnek olyan dolgokra, mint a társadalmi és személyes felelősség etikája; végső értelem és cél érzésének biztosítása; személyes irányítás forrása; és a személyes kiteljesedés útja ezen a világon.
V.III. A jelenkori vallás és a társadalmi
problémákkal való törődés
A lelkipásztori gondoskodás iránti megnövekedett igény a 19. század közepén Nagy-Britanniában kezdődött, de most a specializálódott lelkipásztori szolgálat sok új formájában nyilvánul meg, mint például az ipari káplánság, a kórházi és börtönmunka, illetve a specializált tanácsadás, amilyen például a házassági tanácsadás, a keresztény gyógyítás, valamint a drogfüggőkkel és potenciális öngyilkosokkal végzett munka. A testi és lelki egészség, a szexuális és családi problémák, az oktatás és a munkakapcsolatok terén nyújtott tanácsadás számos felekezetnél csaknem állandó témává vált a vallásos irodalomban, és ez szembeötlően igaz a viszonylag újonnan létrehozott szektákra és felekezetekre.
V.IV. A jelenkori vallás és az életjobbítás
Néhány új vallási mozgalomnál kimondottan középpontba kerül, hogy jelentés és cél érzését biztosítják az embereknek az életben. Az ilyen mozgalmak általában átfogó és gyakran összetett metafizikai rendszert biztosítanak, amelyen belül a hívek intellektuális válaszokat kapnak a végső meghatározottság kérdéseire. Ilyen mozgalom a teozófia, az antropozófia, a gurdjieffizmus, a Kosmon hit és az Új Gondolat mozgalmak. Mivel a hangsúly a jelenkori társadalomban már nem a túlvilági élet kérdésén van, az új mozgalmak (és valamennyire a régebben kialakult egyházak is) „e világi” tevékenységekre és célokra, valamint általánosan az „életjobbításra” fektetik a hangsúlyt. Az olyan vallások aszketizmusa, amelyek szűkösség és természeti katasztrófák által sújtott világban fejlődtek ki, kevésbé helyénvaló egy olyan társadalomban, ahol nagyobb a bőség, és sokkal kiterjedtebb társadalmi tervezés gondoskodik a természeti és társadalmi csapások elkerüléséről vagy mérsékléséről. A világi társadalomban meglevő hedonista értékek jelenkori aktualitása visszatükröződik a vallásban, és az új vallások kimondottan arra törekszenek, hogy az élet jobb megtapasztalását nyújtsák az embereknek. A pozitív gondolkodás hangsúlyozása az 1940-es években széles körben elterjedtté vált Amerikában.
A fokozott önuralom, személyes fejlődés, megújuló motiváltság és a szellemi gazdagodásra való átfogóbb képesség elérésére szolgáló pszichológiai technikák számos vallási mozgalom repertoárjának részévé váltak, ahogy a társadalom eltávolodott a bűnnel terhelt teológiák támogatásától, amelyeket egykor a hagyományos keresztény egyházak hirdettek.
V.V. A vallás és az erkölcs kapcsolata
Sok vallás ír elő kisebb-nagyobb mértékben részletezett szabályokat, amelyeket a híveinek követniük kell. A jellegük, az előírásuk keménysége és a megsértésük esetére kilátásba helyezett szankciók szigorúsága erősen változó. A zsidó vallásban szabályok írják elő a legapróbb részletekig a rituálékat és a mindennapi élet sok tevékenységét. Az iszlám vallási szabályai különféle élethelyzetekre vonatkoznak, és biztosítanak egy jogrendszert a társadalom számára. Másutt az erkölcsi előírások nem vezethetők vissza kimondottan vallási gyökerekig – mint például a japán társadalom esetén. Nincs normális viszony egy vallási tanrendszer és egy erkölcsi kódex között. A vallás és az erkölcs kapcsolata a kereszténységben egy bizonyos kapcsolati sémát alkot, de ez a séma más vallási rendszerekre nem jellemző, és nem lehet azt feltételezni, hogy ez szükséges modellje az ilyen kapcsolatnak.
V.VI. A buddhizmus és az erkölcs
Például a théraváda buddhizmusban vannak előírások a szerzetesek számára, ugyanakkor a laikusok számára csak néhány általános szabály létezik. Egy buddhista kötelessége, hogy ne öljön, ne lopjon, ne hazudjon, ne kövessen el helytelen szexuális cselekedeteket, és ne igyon bódítószereket. Buddha erkölcsi tanácsokat ajánlott a háztartási feladatok, a barátokkal való viselkedés és a házastárssal való törődés területén, de ezek arra buzdítanak, amit társadalmi józan észnek neveznénk. Az egyén legyen körültekintő, takarékos, szorgalmas, korrekt a szolgálókkal, és azok közül válassza ki a barátait, akik visszatarthatják őt a rossztól, és ösztönzik a helyes viselkedésre. Ezeket erényeket a felvilágosult önérdek írja elő, nem húzódik meg alattuk a bűn olyan fogalma, amelyet a kereszténység hirdet. Az ilyen erények figyelmen kívül hagyása nem jár különleges büntetésekkel, csak éppen rossz karmát eredményez. A buddhizmusban a gonosz dolgok elkövetésének elkerülése (legalábbis hosszú távon) felvilágosult önérdek kérdése. Maga a vallás nem ír elő szankciókat. Nincs bosszúszomjas istenség. Ám mivel úgy tekintik, hogy a tettek meghatározzák az illető státusát egy jövőbeli reinkarnációban, tanácsos jótetteket végrehajtani, amelyek összhangban vannak a megvilágosodás nyolcrétű ösvényével, mert ezek kedvezőbb körülmények közötti újjászületésekhez vezetnek, és elvileg az újjászületéseken való végső felülemelkedéshez és a nirvána eléréséhez. Így bár a buddhizmus persze hirdet etikai értékeket, az egyénnek tekintélyes szabadsága marad az erkölcsi magatartását illetően, és nincs kitéve olyanfajta erkölcsi rosszallásnak, amely keresztény összefüggésekben jellemző.
V.VII. A kereszténység és az erkölcs
Ezzel éles ellentétben, a hagyományos kereszténységben az etikai tanítások különféle szintjein van egy kidolgozott kódex azokról a tiltásokról, amelyek áthágását bűnnek tartják. A korai judaizmus főbb vétségekkel foglalkozó minimális parancsolatait a kereszténységben sokkal nagyobb követelményeket támasztó előírásokkal egészítették ki, különösen a szexualitással kapcsolatban, és ezek egyaránt származtak Jézustól és Páltól. Voltak benne talán megvalósíthatatlan tökéletességi tanácsok is („legyetek tehát tökéletesek”, és még pontosabban: annak megkövetelése, hogy az ember szeresse az ellenségeit; bocsásson meg másoknak „hetven és hét” alkalommal, „fordítsd oda a másik orcádat”, stb.). De a bűn fogalma miatt dolgozott ki végül a kereszténység egy szigorú erkölcsi kódexet. Az embert eredendően bűnösnek tartották, amiből csak Krisztus példamutató erénye és emberfeletti áldozata tudta megváltani. Az Ótestamentumban jelzett tökéletlenségeket (a rituálé megszegése; hamis motiváció; igazságtalanság; bálványimádás; Istennel szembeni engedetlenség) kiterjesztették a felelősségbeli tökéletlenségekre, valamint az emberi jellem és lelkiismeret alapvető hiányosságára. Bár Szent Ágoston a teremtett univerzumot nem tekintette eredendően bűnösnek, az ember bűnös volt, és a bűn alapvetően megfosztó jellegű volt. Ez a nézet alakította a középkori katolicizmust.
A fülgyónás intézménye, a penitencia bonyolult eljárásmódjának kifejlődése és később a purgatórium elképzelésének kidolgozása mutatta, hogy milyen súlyosnak tekintették a bűnt. De míg a katolicizmus, bár erőteljesen fellépett a bűn ellen, mindazonáltal elismerte az emberiség veleszületett törékenységét is, és figyelembe vette a gyónás intézménye révén, addig a protestantizmus elutasította a bűntudat enyhítésének ezt az eszközét. A kálvinizmus tovább fokozta a bűnösök személyes gyötrelmét, és kifejlesztett egy olyan teológiai rendszert, amely az erkölcsi kontroll elsajátításához és a lelkiismeret kialakulásához vezetett.
V.VIII. A bűnnel kapcsolatos keresztény hozzáállás változásai
Csak a 19. században kezdtek a keresztények kevesebbet foglalkozni a bűnnel. Az évszázad során a keresztények egyre kevesebbet foglalkoztak a pokollal és a kárhozattal, de addigra a világi erkölcs önálló befolyást szerzett a közéletben. A 20. században a szigorú viktoriánus erkölcsi követelmények fokozatosan enyhültek, míg végül az 1960-as években a súlyos terhek, különösen a szexuális viselkedés területén, helyet adtak az erkölcsi engedékenységnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a vallás és az erkölcs közötti kapcsolat posztulált modellje távol áll az állandóságtól, még a kereszténység esetében is. És ez a variabilitás nem csak időben létezik. Lehet rá példákat találni a jelenkori felekezetek között is. A mai evangélikusok között fellelhető erkölcsi hozzáállások (akik számos felekezetben megtalálhatók, beleértve az anglikán egyházat is) továbbra is erős aggodalmat tartalmaznak a személyes bűnnel kapcsolatban a viselkedés számos területén. Ezzel ellentétben a bűn elképzelése sok liberális egyházi személy számára csaknem idejétmúlttá vált, és közülük többen teljesen elutasítanak egy olyan abszolút erkölcsi kódexet, amilyet a keresztény egyházak hagyományosan használtak, és inkább a szituációs etikát szorgalmazzák, amely gyakran összeütközésbe kerül az elismert keresztény erkölcsi szabályokkal. Másfajta, erősen eltérő véleményt használnak a keresztény tudományban, ahol a bűnre mindössze tévedésként tekintenek, amely a valóság hamis felfogásán alapul, és amelyről úgy vélik, hogy a betegséggel együtt megszüntethető, ha az anyagiasról átváltanak spirituális gondolkodásmódra.
V.IX. A kereszténység szentségi és papsági aspektusai
A vallási meggyőződések és értékek általában szimbólumokban, rögzített eljárásokban és intézményekben is kifejeződnek, ahogy a fenti II.I. részben utaltunk rá. E szimbólumok, eljárásmódok és intézmények formája ugyanakkor nagyon változatos, és még egyszer, a keresztény egyházak által biztosított modell – amelyet egy keresztény társadalom oly könnyen magáévá tesz – nem megfelelő útmutatás más hitekhez. Maga a kereszténység is kifejezési formák széles változatosságát mutatja. Ezek nem pusztán véletlenszerű különbségek, amelyeket az esztétika vagy egyszerűen a kényelem diktál. Gyakran maguk a különbségek is mély meggyőződési kérdések, és a vallásos hit legmélyére hatolnak. A világ fő vallási hagyományai erősen eltérő orientációjúak, kezdve a papság intézményétől, az áldozatbemutatás és a szentségek kultuszától, érzéki segédeszközök bőséges használatától (például tömjén, tánc és képi elemek) az aszketizmusig és a kizárólagosan a szóbeli kifejezésre és imára támaszkodásig. Mindkét véglet előfordulhat a hinduizmusban, a buddhizmusban és a kereszténységben, miközben ortodox formájában az iszlám egyöntetűbben aszketikus – az eksztatikus megnyilvánulásai a peremén történnek.
Talán elég lesz, ha a keresztény tradíción belülről érzékeltetjük az uralkodó sokszínűséget. A római egyházra a hagyományos fejlődési formájában jellemző a hallás, a látás és a szaglás bonyolult használata a hit szolgálatában. A katolikus liturgia – bár tartózkodik a tánc és a drogok használatától, amelyeket más vallások alkalmaznak – gondosan kidolgozott rituálét, miseruhákat és szentségeket alkalmaz a sok-sok szertartásában, amelyek megjelennek az egyház naptárában és hierarchiájában, valamint az egyének átmeneti rítusaiban. A római katolicizmussal éles ellentétben áll a kvékerizmus, amelyben visszautasítják a papság bármilyen elképzelését, bármilyen rituálé bevezetését (még a szentségek nélküli megemlékezést alkalmazókat is, amelyek bizonyos protestáns felekezetekre jellemzőek), valamint a képi elemek és a miseruhák használatát. Kisebb-nagyobb mértékben jellemző a protestáns vallásra, hogy hangsúlyt fektet a laikus cselekedetekkel való megelégedésre, a megszentelt dolgok – legyen szó épületekről, helyekről, évszakokról vagy ceremóniákról –, illetve a rózsafüzérekhez és a talizmánokhoz hasonló hitbeli segédeszközök elutasítására. Az evangélikusok (különböző felekezetekből) visszautasítják a papság gondolatát, a kvékerek, a Brethren, a krisztadelfiánusok és a keresztény tudomány pedig a fizetett papságot is. A baptisták megőrzik a keresztelést, és a legtöbb egyéb felekezet megőrzi a kenyértörés szertartását, de gyakran csak a szentírásnak engedelmeskedve, megemlékezésként, nem pedig mint bármilyen belső erővel rendelkező aktust.
A protestáns vallás sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a szentírás írott szavaira, mint a katolikus hit, néha csaknem annak árán, hogy magát a Bibliát fétissé változtatták. Minden vallásban fennmaradnak szokások és gyakorlatok, de ezek néha minimálisak, mint a kvékereknél, ahol a hangsúly azon van, hogy csak megállapítanak egy időt és helyet a találkozásra, és a krisztadelfiánusoknál, akik igyekeznek kerülni minden hivatalt és státust egy közösségben, amelyben elvileg mindenkinek ugyanolyan elkötelezettnek kell lennie Isten szolgálatára.
