Az Egyesült Államok jogrendszere több mint 200 éve áll fenn anélkül, hogy hivatalos definíciója lenne a vallásra, és csak remélni lehet, hogy sem valamilyen bíróság, sem pedig valamilyen kormányhivatal nem fogja soha kötelességének érezni, hogy összeállítson egy definíciót, mert az arra kényszerítené az összes újonnan felbukkanó vallást, hogy igazodjanak ehhez a Prokrusztész-ágyhoz. Ugyanakkor, ha a „vallás”-t kedvező elbírálású kategóriaként kívánják megjelölni a polgári jogban, ahogy az Alkotmány első módosításának szerzői – szerencsésen és bölcsen – tették, akkor a kifejezést a polgári bíróságnak alkalmaznia kell majd, amikor az ezzel járó – akármilyen szerény – előnyöket megítéli a követelőknek, vagy megvonja tőlük.
A „vallás” kifejezést nem volt szükséges definiálni az első módosításban, mivel nagy vonalakban mindenki tudta, hogy mire vonatkozik. Még ma is az esetek 95%-ában kevés a bizonytalanság azt illetően, hogy mi a „vallás”. A bizonytalanságot csak az új és nemkonvencionális vallásoknál vagy magukat vallásnak nyilvánító csoportoknál felmerülő határesetek okozzák. Ilyenkor a polgári bíróság hivatkozhat a vallásként már elismert csoportosulásokhoz való hasonlóságokra, de fentebb láthattuk, hogy ez milyen nehéz feladat lehet. És milyen közelinek kell lennie a hasonlóságnak? A hasonlóság mely elemei lényegbevágóak, és melyek mellőzhetők? És a bíróságnak milyen forrásokból származó milyen bizonyítékokra kellene támaszkodnia a döntésében?
A Legfelsőbb Bíróság bölcsen megállapította, hogy a bíró nem ítélheti meg a követelő meggyőződéseinek igaz vagy hamis voltát (U.S. v. Ballard, 322 U.S. 78 (1944)), sem azt, hogy ezek teisztikusak-e (Torcaso, Seeger és Welsh, lásd fent), és egyáltalán nem vizsgálhatja a hitelvek és tantételek tartalmát (Presbyterian Church v. Mary Elizabeth Blue Hull Memorial Presbyterian Church, 393 U.S. 440 (1969)). Talán egy kicsit mélyrehatóbb vizsgálódás végezhető, mielőtt egy csoportot vallásként ismernek el, de a bíróság itt is csak korlátozott mélységig mehet el (vö. Ballard). A bíróság nem határozhatja meg, hogy milyen tartalommal vagy szerkezettel kell egy csoportnak rendelkeznie ahhoz, hogy „vallás”-nak ítéljék, sem azt, bizonyos tág határokon belül, hogy milyen magatartás zár ki ebből a körből egy csoportot. (A mormon perekben, amikor a Corporation of the Church of Latter-day Saints társaságot feloszlatták, amiért poligámiát tanított és gyakorolt (1890), a bíróság olyan eredményekre jutott, amelyek ma alig képzelhetők el a bíróságokon, de még ezek a drasztikus intézkedések sem mondták, hogy a mormonizmus nem vallás, csak azt, hogy a többnejűség tanítása betiltható.)2
Amit a bíróságok megtehetnek – és meg is tettek a Seeger- és a Welsh-ügyben –, az, hogy megvizsgálják a vallás funkcióját, hogy az „olyan helyet foglal-e el gyakorlójának életében, mint amit azoknak az Istene tölt be, amelyek kétségtelenül jogosultak a mentességre” (Seeger v. U.S., 30 U.S. 163). Ennek megtételéhez olyan bizonyítékokra kell támaszkodniuk, amelyek nem kívülállóktól vagy távozóktól, hanem az egyedüli illetékes tanúktól származnak, akik helyzetükből fakadóan tudhatják, hogy valóban vallási vigaszt nyernek-e a kérdéses szervezettől: ezek annak jelenlegi fogyasztói, a magát vallásnak nyilvánító csoport jelenlegi hívei.
Honnan tudja a bíróság, hogy amit ezek a szervezettől kapnak, az tényleg vallási vigasz-e? Tekintélyes irodalom foglalkozik azzal, hogy definiálja vagy leírja, mit ad a vallás az emberi lényeknek és az emberi társadalmaknak, Durkheimtől (Elementary Forms of the Religious Life – A vallásos élet alapvető formái) Weberig (Sociology of Religion – A vallás szociológiája). Sajnálatos módon a vallás funkciójának témájával foglalkozó tudományos írók nem értenek egyet egymással abban, hogy mi is ez a funkció. De különböző nézeteik egy tágabb kategóriába foglalhatók: A vallás az az emberi tevékenységi forma, amely magyarázatot ad az élet végső értelmére a hívei számára. (Ez a leírás részletesebben kifejtve megtalálható a szerző korábbi munkáiban: Why Conservative Churches Are Growing, Harper & Row, 1972, 1977, pp. 37–41, és Why Churches Should Not Pay Taxes, Harper & Row, 197, pp. 59–69.)
A leírásban számos olyan kiegészítő szempont található, amely nem hagyható figyelmen kívül.
a) Feltételezi, hogy egy csoport vallásnak nyilvánítja magát. A Szcientológia már bizonyosan megtette ezt.
b) Egy magát vallásnak nyilvánító szervezetnek rendelkeznie kell hívek csoportjával, akik kellően állandóak ahhoz, hogy idővel azonosíthatók legyenek, és akik kellő létszámban vannak ahhoz, hogy önkéntes hozzájárulásaikkal fenntartsák a szervezetet. A Szcientológia bizonyosan rendelkezik hívek ilyen csoportjával.
c) Egy magát vallásnak nyilvánító szervezetnek valamilyen magyarázatot kell adnia az élet végső értelmére, amely kielégíti a hívek igényeit. Ez az a perdöntő kérdés, amely szükségessé tette az interjúkat a Szcientológia mint reménybeli vallás fogyasztóinak keresztmetszetét képviselő alanyokkal. Mi tehát a kimenetele ennek a vizsgálatnak?
2. A mormon egyház bejegyzésének törléséről és vagyonának az Egyesült Államok javára való elkobzásáról szóló 1887-es kongresszusi határozat tartalmazott egy feltételt: „hogy olyan épület... amelyet kizárólag Isten imádatának céljára tartanak fenn és használnak... nem kobozható el.” Late Corporation of the Church of Jesus Christ of Latter-Day Saints v. U.S., 136 U.S. 1, 7 (1890).
