Hogyan maradj egészséges | Eszköztár a megelőzéshez

XXII. A teológiai vélemények és a vallásos hit

Bár a különböző vallásokkal szembeni türelem megnövekedett, az egyik tényező, amely talán véletlenül megnehezítette a másokkal szembeni tolerancia visszatartását, a teológusok nézetei és a névleg ugyanabba a vallási felekezetbe tartozó elkötelezettebb laikusok nézetei közötti növekvő különbözőség volt. A laikusok egy része továbbra is ragaszkodik a szentírás szó szerinti inspirációjához, míg mások, akik kevésbé biztosak a szóbeli inspirációban, mindazonáltal hisznek annak a hitelességében, amit értelmezésükben a szentírás üzen. A papság is, bár gyakran kevésbé áll távol a hétköznapi hívőktől, mint az akadémikus és hivatásos teológusok, manapság gyakran elutasítja a hit bizonyos központi tantételeit. Az elmúlt néhány évtizedben voltak olyan anglikán [azaz episzkopális] püspökök, akik nyíltan kifejezték az ellenvéleményüket a keresztény hit olyan alapvető tételeit illetően, mint a szeplőtelen fogantatás, Jézus feltámadása és a második eljövetel. Bizonyos laikusokat, akik ugyanahhoz a felekezethez tartoznak, ez mélyen felzaklatott és felháborított. A teológusok továbbmentek. Néhányan közülük vitatják egy olyan legfelsőbb lény létezését, amelyet a keresztény egyház hagyományosan elismer. Ezt a fajta véleményt a legünnepeltebb és legkiválóbb modern teológusok közül is megtárgyalták néhányan. Megtalálható például Dietrich Bonhoeffer és Paul Tillich írásaiban, de a legnépszerűbb és legbefolyásosabb kifejeződési formájában J. A. T. Robinsonnál, Woolwich püspökénél találjuk meg ezt legkönnyebben. A püspök 1963-ban, Honest to God (Bizony isten) című bestseller könyvében összegezte ezt a trendet a keresztény gondolkodásban. Részletes érveket közölt, hogy miért kell elvetni azt az elképzelést, hogy Isten egy személyes lény, aki „odafent” létezik, és megkérdőjelezte a „keresztény teizmus” teljes elképzelését. Bonhoeffert idézte:

„Az ember megtanulta, hogy anélkül birkózzon meg az összes fontos kérdéssel, hogy munkahipotézisként Istenhez folyamodna. A tudomány, a művészet, sőt az etika terén felmerülő kérdésekben ez egyértelművé vált, ami ellen már alig mer küzdeni bárki. De az elmúlt kb. száz évben vallási kérdésekben is egyre igazabb a következő: nyilvánvalóvá válik, hogy »Isten« nélkül is minden ugyanolyan jól boldogul, mint korábban.” [36. oldal]

Tillichtől a püspök a következőket idézte:

„Ennek a végtelen és kimeríthetetlen mélységnek és a teljes lét alapjának a neve Isten. Isten neve ezt a mélységet jelenti. Ha ez a szó nem hordoz sok értelmet az ön számára, fordítsa le, és beszéljen az élete mélységeiről, a létének forrásáról, a saját végső rendeltetéséről, arról, amit fenntartás nélkül komolyan vesz… Aki ismeri a mélységet, ismeri Istent.” [22. oldal]

Maga a püspök azt mondja:

„...ahogy [Tillich] mondja, a teizmust rendszerint úgy értik, hogy »Istent egy mennybéli, abszolút tökéletes személlyé tette, aki uralkodik a világon és az emberek fölött«.” [39. oldal] „...meg vagyok győződve arról, hogy Tillichnek igaza van abban, hogy az ateizmus által képviselt tiltakozás egy ilyen magasabb rendű személy ellen helyes.” [41. oldal]

„Végül ugyanúgy nem leszünk képesek meggyőzni az embereket, hogy létezik egy Isten »odafent«, akit hívhatnak, hogy rendet tegyen az életükben, mint arra rábeszélni őket, hogy vegyék komolyan az Olümposz isteneit.” [43. oldal] „Azt mondani, hogy »Isten személyes«, annyit jelent, hogy a személyesség végső jelentőséggel bír az univerzum felépítésében; hogy a személyes kapcsolatokkal oly módon érintjük meg a létezés végső jelentését, mint sehol máshol.” [48–49. oldal]

Különbséget téve a valóság és a létezés között – úgy, ahogy a teológusok –, a püspök bizonygatja, hogy Isten végső soron valóságos, de ugyanakkor nem létezik, mivel a létezés azt jelentené, hogy időben és térben véges, és ennélfogva része az univerzumnak.

Ha egy legfelsőbb lény elképzelését kétségbe vonták, ugyanez történt Jézus hagyományos megértésével is. Az Újtestamentumnak és Jézus személyének újraértelmezése ugyancsak folyamatosan megfontolás alatt állt a haladó 20. századi teológiai körökben. 1906-ban Albert Schweitzer megjelentetett egy munkát, amelyet The Quest of the Historical Jesus (A történelmi Jézus keresése) címmel fordítottak angolra. Ebben Jézust mint zsidó prófétát írta le, valamelyest megtévedt elképzelésekkel, és nagyon is saját korának teremtményeként. Radikálisabb és kritikusabb „demitologizálást” hajtott végre Rudolf Bultmann, aki az 1940-es évektől kezdve megmutatta, hogy az evangéliumok mennyire teljes mértékben ki voltak téve az akkoriban uralkodó mítoszoknak, amikor íródtak. Azt próbálta bemutatni, hogy az evangéliumokban fellelhető elképzelések közül milyen keveset tudna elfogadni a 20. századi ember. Az Újszövetség emberiségnek szóló üzenetét nagyon erősen a német egzisztencialista filozófia tükrében értelmezte: a kereszténység útmutatóvá vált az egyén erkölcsi életéhez, de már nem tekintette hihetőnek mint arra vonatkozó tanítást, hogy Isten megteremtette és kormányozza a világot. Bultmann munkája újabb kétségeket ébresztett azzal a tradicionális kijelentéssel szemben, hogy Jézus a megtestesült Isten, és ezzel kétségbe vonta az egyház egész krisztológiai tanítását. Ez a történeti relativizmus fejeződik ki ismét egy 1977-ben kiadott, The Myth of God Incarnate (Az újjászületett Isten mítosza) című könyvben (szerkesztette John Hick), ahol a legkiemelkedőbb anglikán teológusok vitatták meg azt a khalkedoni zsinaton [i. sz. 451] bevezetett ortodox, tradicionális keresztény tanítást, hogy milyen viszonyban van Isten az emberrel, Jézussal. A modern teológusok nehezen hihetőnek találták, hogy Isten oly módon vált emberré, ahogy az egyház tanította a korábbi tizenöt évszázadon keresztül.

Ezek a különböző teológiai érvelési áramlatok: a személyes Isten elképzelésének elutasítása; a teizmusról való lemondás; az új hangsúly a Biblia relativizmusán; Krisztus természetével és Istenhez fűződő viszonyával kapcsolatos elfogadott elképzelések megkérdőjelezése – mindezek jelentősen eltérnek a kereszténység elfogadott értelmezésétől és a legtöbb világi hívő hitétől. Ilyen módon, még a keresztény forrásokból származó vélemények is, amelyek a vallás természetével foglalkoznak, megkérdőjelezik azokat az egyértelműen keresztény kritériumokat, amelyek alapján korábban definiálták a vallást.

XXIII. A vallás és a társadalmi változás
DOKUMENTUM LETÖLTÉSE