VI. Etikailag semleges definíciók

Bár maga a vallás mindig normatív jellegű, hiszen minden vallás különbözik a többitől, a vallásokat tanulmányozó modern specialisták (antropológusok, szociológusok és összehasonlító vallástudósok) próbálják anélkül tárgyalni ezt a normatív jelleget, hogy ők maguk elköteleznék magukat mellette. A modem tudósok próbálják fenntartani a tárgyilagosságot és az etikai semlegességet. Mindazonáltal a vallás tanulmányozása terén csak nagyon lassan alakult ki a mindenre kiterjedő semlegesség elve. Az összehasonlító vallástudomány egyes jelenkori tanulmányai még mindig előítéletről árulkodnak. Még a társadalomtudományok területén is – amelyek kifejezetten elkötelezettek az értékelésmentes kutatás mellett – felfedezhetők bizonyos előítéletek a két világháború közötti időszak munkáiban. Gyakran feltételezték indokolatlanul, hogy a vallási átalakulás folyamata hasonlít a biológiai evolúció lefolyásához, és hogy a legfejlettebb nemzetek vallása szükségszerűen „magasabb rendű”, mint más népeké. Ez a feltételezés könnyen elfogadható volt a keresztény tudósok számára. Mások (kiváltképpen Sir James Frazer) úgy vélték, hogy a vallás egy evolúciós lépés a mágiától a tudomány felé vezető úton.

Ma már a tudósok nem feltételezik, hogy az egyistenhit valamiképpen magasabb rendű formája a vallásnak, mint a több istenben való hit, vagy amely semmilyen istenben sem hisz. A tudósok tudomásul vették, hogy egy vallás posztulálhat egy antropomorf istent, valamilyen másféle formájú istenséget, egy legfelsőbb lényt, szellemek és ősapák sokaságát, egy egyetemes elvet vagy törvényt, illetve valamilyen máshogy kifejezésre juttatott végső meggyőződést, ami például „a lét alapja”. Az, hogy a vallási fogalmak valószínűleg elvontabbak az intellektuálisan kifinomultabb kultúrákban és összefüggésekben, nem vehető annak igazolásaként, hogy az ilyen vallások „magasabb szintűek”.

Ahogy a tudósok tudomást szereztek a vallás empirikus sokféleségéről különféle társadalmakban, változnia kellett az arra vonatkozó felfogásuknak, hogy mi alkotja a vallást, és ez egyre inkább olyan jelenségekre terjedt ki, amelyek inkább rokonságot mutattak közös identitás helyett, és amelyek inkább viselkedési minták hasonlóságait mutatták a tényleges tartalom azonossága helyett. Ráébredtek, hogy a vallást nem lehet egy bizonyos tradíció kontextusában definiálni. A kereszténységre jellemző konkrét tételeket, amelyeket korábban elengedhetetlenül szükségesnek tekintettek a vallás meghatározásához, már csak példaként vették általánosabb kategóriákra, amelyeket egy definíció tartalmazhat. Az ilyen konkrét elemek megadását olyan, többféle meggyőződést, gyakorlatot és intézményt felölelő elvontabb megfogalmazások váltották fel, amelyek (jóllehet lényegüket tekintve közel sem azonosak) funkcionális szempontból ekvivalensnek tekinthetők. Miután kifejlődött egy ilyen fogalmi felfogás, észlelték, hogy minden társadalomban vannak olyan meggyőződések, amelyek túlmutatnak az ismert empirikus valóságon, és vannak arra szolgáló gyakorlatok, hogy az embereket kapcsolatba hozzák a természetfölöttivel. A legtöbb társadalomban olyan emberek is voltak, akik magukra vállalták az e cél megvalósításával kapcsolatos speciális funkciókat. Elfogadottá vált, hogy ezek az elemek együttesen alkotják a vallást, tekintet nélkül a meggyőződések tartalmára, a tényleges gyakorlatok természetére vagy a szolgáltatásukban közreműködő tisztségviselők hivatalos státusára.

VII. A meggyőződések és gyakorlatok belső állandósága
DOKUMENTUM LETÖLTÉSE