IV.I. A vallási elképzelések evolúciója
A taoizmus esete illusztrálja az a tényt, hogy a vallások nem teljesen kifejlett meggyőződés-, gyakorlat- és szervezeti rendszerként bukkannak fel. Mindezekből a szempontokból fejlődési folyamatokon mennek keresztül, néha a korábbi nézetekkel teljes összeütközésben álló elemeket téve magukévá. Például néhány évtizeden át egyes anglikán püspökök nyíltan kifejezték az ellenvéleményüket a hit olyan központi tételeit illetően, mint a szeplőtelen fogantatás, Jézus feltámadása és a második eljövetel. Másik ilyen példa a változó istenfogalom a zsidó-keresztény írásokban, ahogy az ókori izraeliták törzsi istenségétől eljut a későbbi próféták írásaiban és az Újszövetségben szereplő sokkal spirituálisabbnak gondolt és univerzális lényig. Az istenség eltérő leírásainak összebékítése vitákat váltott ki a keresztény egyházakon és mozgalmakon belül és között, és az alapvető feltételezések folyamatosan változtak a kereszténység története során. Még ma is történnek alapvető változások a keresztény Isten fogalmát illetően.
IV.II. Isten legújabb teológiai újraértékelése
Az egyik ilyen fontos gondolkodási irányzat, amelynek mélyrehatóak a következményei a kereszténység státusára nézve, és amelynek van némi jelentősége az éppen tárgyalt ügyben, annak az elképzelésnek a széles körben terjesztett cáfolata, hogy lehet olyan legfelsőbb lény, amilyet a keresztény egyház hagyományosan elismer. Ez az irányzat, amelyet a legkiválóbb teológusok közül többen is támogatnak, kiváltképp Dietrich Bonhoeffer és Paul Tillich írásaiban jelenik meg. Jelen céljainkra talán legjobb, ha a legnépszerűbb és legbefolyásosabb kifejezésre juttatásából mutatunk erre példát. 1963-ban az akkori (anglikán) woolwichi püspök, J. A. T. Robinson Honest to God (Isten bizony) című nagy sikerű könyvében összegezte ezt a teológiai gondolkodási irányzatot. A püspök részletes érveket közölt, hogy miért kell elvetni azt az elképzelést, hogy Isten egy személyes lény, aki „odafent” létezik, és megkérdőjelezte a „keresztény teizmus” teljes elképzelését.
IV.III. A keresztény ateizmus bizonyítéka – Robinson
A következő kivonatok nyilvánvalóvá teszik, hogy a püspök és társai milyen mértékben elhagyták a monoteizmus hagyományos felfogását, ahogyan azt mind a laikusok, mind a törvény elfogadja.
A püspök Bonhoeffert idézi érveinek alátámasztásául, az alábbiak szerint:
Az ember megtanulta, hogy anélkül birkózzon meg az összes fontos kérdéssel, hogy munkahipotézisként Istenhez folyamodna. A tudomány, a művészet, sőt az etika terén felmerülő kérdésekben ez egyértelművé vált, ami ellen már alig mer küzdeni bárki. De az elmúlt kb. száz évben vallási kérdésekben is egyre igazabb a következő: nyilvánvalóvá válik, hogy „Isten” nélkül is minden ugyanolyan jól boldogul, mint korábban.
Tillichtől a püspök a következőket idézi:
…el kell felejtenie minden hagyományos dolgot, amit Istenről megtanult, talán még magát a szót is.
Ehhez a püspök hozzáteszi:
Amikor Tillich „a mélyben” lévő Istenről beszél, akkor egyáltalán nem egy másik lényről beszél. Amit mond, az „az egész lét végtelen és kimeríthetetlen mélysége és alapja...”
Maga a püspök azt mondja:
...ahogy (Tillich) mondja, a teizmust rendszerint úgy értik, hogy „Istent egy mennybéli, abszolút tökéletes személlyé tette, aki uralkodik a világon és az emberek fölött”.
A püspök elismerően idézi John Wren-Lewis laikus teológiai írót:
Nem csupán arról van szó, hogy az égben lakó öregapó csak a színfalak mögötti Végtelen Elme mitológiai szimbóluma, de nem is arról, hogy ez a lény inkább jóindulatú, mint félelmetes: az igazság az, hogy ez az egész gondolkodási mód hibás, és ha tényleg létezne egy ilyen lény, akkor maga lenne az ördög.
Ennek megerősítésére a püspök azt mondja:
Végül ugyanúgy nem leszünk képesek meggyőzni az embereket, hogy létezik egy Isten „odafent”, akit hívhatnak, hogy rendet tegyen az életükben, mint arra rábeszélni őket, hogy vegyék komolyan az Olümposz isteneit.
Különbséget téve a valóság és a létezés között – úgy, ahogy a teológusok –, a püspök bizonygatja, hogy Isten végső soron valóságos, de ugyanakkor nem létezik, hiszen létezni annyi, mint időben és térben végesnek lenni, az univerzum részének lenni.
IV.IV. A keresztény ateizmus bizonyítéka – van Buren
Ugyanabban az évben, 1963-ban született Paul van Buren amerikai teológus írása The Secular Meaning of the Gospel (Az evangélium világi jelentése) címmel, amely szintén megtárgyalta Bonhoeffer „vallástalan kereszténység” elképzelését, vagyis azt, hogy a kereszténység nem vallás. Van Buren még Robinsonnál is erőteljesebben követelte, hogy a kereszténységet többé semmilyen értelemben se értelmezzék úgy, mint ami el van kötelezve az Istenbe vetett hit mellett. Azt javasolta, hogy távolítsanak el minden teológiai utalást Istenre. Úgy tartotta, hogy „...az egyszerű szó szerinti teizmus helytelen, a korlátozott szó szerinti teizmusnak pedig nincs értelme”
IV.V. Jézus újraértékelése
Az Újtestamentumnak és Jézus személyének újraértelmezése már egészen bizonyosan Albert Schweitzer idejétől fogva szintén folyamatban volt teológiai körökben, hiszen ő 1906-ban megjelentetett egy munkát, amelynek lefordított angol címe The Quest of the Historical Jesus (A történelmi Jézus keresése). Schweitzer Jézust mint zsidó prófétát mutatta be, valamelyest megtévedt elképzelésekkel, és nagyon is saját korának teremtményeként. Egy radikálisabb, döntő jelentőségű „demitologizálást” hajtott végre Rudolf Bultmann, aki az 1940-es évektől kezdve megmutatta, hogy az evangéliumok mennyire teljes mértékben ki voltak téve az akkoriban uralkodó mítoszoknak, amikor íródtak. Ezután bemutatta, hogy az evangéliumokban fellelhető elképzelések közül milyen keveset tudna elfogadni a 20. századi ember. Bultmann maga – nagyon erősen a német egzisztencialista filozófia tükrében – igyekezett megtartani az Újszövetségből egy üzenetet az emberiségnek. A kereszténység útmutatóvá vált az egyén erkölcsi életéhez, de már nem volt hihető mint arra vonatkozó tanítás, hogy Isten megteremtette és kormányozza a világot. Bultmann munkája újabb kétségeket ébresztett azzal a tradicionális kijelentéssel szemben, hogy Jézus a megtestesült Isten. Most már kétségbe vonták az egyház egész krisztológiai tanítását. Ennek a megközelítésnek a történelmi relativizmusa ismét kifejeződött egy 1977-ben kiadott, The Myth of God Incarnate (Az újjászületett Isten mítosza) című műben (szerkesztette John Hick), ahol a legkiemelkedőbb anglikán teológusok vitatták meg az arra vonatkozó khalkedoni nézőpontot, hogy milyen viszonyban van Isten az emberrel, Jézussal. A modern teológusok nehezen hihetőnek találták, hogy Isten oly módon vált emberré, ahogy azt a keresztény tanítás a korábbi tizenöt évszázadon keresztül állította.
IV.VI. A kereszténység azt mondta magáról, hogy nem vallás
Ezek a különböző teológiai érvelési áramlatok – a személyes Isten elképzelésének elutasítása; a teizmusról való lemondás; az új hangsúly a Biblia relativizmusán; Krisztus természetével és Istenhez fűződő viszonyával kapcsolatos elfogadott elképzelések megkérdőjelezése – mind jelentősen eltérnek a keresztény hit elfogadott értelmezésétől. A kereszténység, amely hosszú ideig kimondatlan mintaként szolgált Európában ahhoz, hogy milyennek gondolnak egy vallást, most kijelentette magáról, hogy nem vallás. Így azok a kritériumok, amelyek alapján korábban definiálták a vallást, most kérdésessé váltak.
