I.I. A vallás definíciójának elemei
A vallásnak nincs egyetlen végérvényes definíciója, amelyet a tudósok általánosan elfogadnak. Mindazonáltal a számos javasolt definíció között találunk néhány elemet, amelyet gyakran idéznek. Ezek az elemek különböző kombinációkban jelennek meg. Ezek közé tartoznak:
(a) Meggyőződések, gyakorlatok, kapcsolatok és intézmények a következőkkel kapcsolatban:
1. természetfölötti erők, lények vagy célok;
2. magasabb rendű másvilági erő vagy erők;
3. az ember végső meghatározottsága;
4. szent dolgok (különleges célú és tiltott dolgok);
5. egy spirituális áhítathoz kapcsolódó tárgy;
6. egy hatóerő, amely irányítja az emberi sorsot;
7. a lét alapja;
8. transzcendens tudás és bölcsesség forrása;
(b) Gyakorlatok, amelyek az engedelmességet, a tiszteletadást vagy a vallási imádatot szolgálják;
(c) A vallási élet kollektív vagy csoportos jellege.
Jóllehet a vallás definíciói ritkán foglalják magukban az indítóokokat, néha említésre kerül „egy empirikus találkozás a szellemivel”. A vallás következményeit és funkcióit így írják le:
(a) egy erkölcsös közösség fenntartása;
(b) csoportos és/vagy egyéni identitás megteremtése;
(c) tájékozódási keret;
(d) egy jelentéssel bíró, emberileg megszerkesztett univerzum;
(e) biztatás és vigasz a segítség és megváltás reményét illetően.
A vallás mindig normatív jellegű, mivel azonban minden vallás különbözik a többitől, a vallásszociológia és az összehasonlító vallástudomány terén működő modern specialisták próbálják anélkül tárgyalni ezt a normatív jelleget, hogy ők maguk elköteleznék magukat mellette. A meggyőződési, rituálébeli és szervezési sémák azonban olyan sokfélék, hogy a vallás bármely definíciója csak nehezen próbálhatja meg felölelni a vallás összes ismert megnyilatkozását.
I.II. A fogalom eredeti használata
A „vallás” fogalmát régebben a nyugati társadalomban gyakran azonosították a meggyőződések és gyakorlatok tényleges és konkrét megnyilvánulásaival. Többnyire úgy tartották, hogy a keresztényeken, a zsidókon és a muszlim vallásúakon kívül más népeknek tulajdonképpen nincs is vallásuk. „Pogányok” voltak. A „vallás” kifejezést használó teológusok hajlamosak voltak arra, hogy a kereszténységet értsék alatta, Angliában pedig „kereszténységen” gyakran kifejezetten az anglikán egyház által hirdetett hitet értették. Ez a korlátozott értelmű nyelvhasználat aztán egyre jobban eltűnt, ahogy ismertebbé váltak a keleti meggyőződésrendszerek, és a vallás tanulmányozásával foglalkozó tudósok átlépték a hagyományos keresztény teológia által szabott szűk, normatív jellegű korlátokat. A vallás tananyaggá vált az egyetemen (mindenekelőtt a társadalomtudományokban), ahol objektíven és semleges nézőpontból tanulmányozzák a témát, anélkül hogy ragaszkodnának egy konkrét valláshoz, vagy előnyben részesítenék az egyiket a másikkal szemben.
I.III. A kulturális előítéletek és a vallás definíciója
Mindazonáltal a vallás tanulmányozása terén csak nagyon lassan alakult ki a mindenre kiterjedő semlegesség elve. Az összehasonlító vallástudomány egyes jelenkori tanulmányaiban még mindig leplezetlenül megnyilvánulnak előítéletek. Még a társadalomtudományok területén is – amelyek kifejezetten elkötelezettek az értékelésmentes kutatás mellett – felfedezhetők bizonyos előítéletek a két világháború közötti időszak munkáiban. Gyakran feltételezték indokolatlanul, hogy a biológiai evolúcióhoz hasonlóan a vallási evolúció folyamata is végbement, és hogy a legfejlettebb nemzetek vallása szükségszerűen „magasabb rendű”, mint más népeké. Egyesek (kiváltképpen Sir James Frazer) úgy vélték, hogy a vallás egy evolúciós lépés a mágiától a tudomány felé vezető úton.
I.IV. Jelenkori nyelvhasználat
Napjainkban a társadalomtudósok – és egyre növekvő számban a teológusok is – semleges kifejezésként használják ezt a fogalmat, elvetve minden olyan deduktív hipotézist, amely szerint egyes vallások más vallásokhoz képest közelebb járnak az igazsághoz. Ma már nem feltételezik, hogy az egyistenhit szükségszerűen magasabb rendű formája a vallásnak, mint a többistenhit, vagy ha egy istenben sem hisznek. Elismerik, hogy egy vallás posztulálhat egy antropomorf istent, valamilyen másféle formájú istenséget, egy legfelsőbb lényt, szellemek és ősapák sokaságát, egy egyetemes elvet vagy törvényt, illetve valamilyen máshogy kifejezésre juttatott végső meggyőződést. A keresztény teológusok némelyike – mint például Bultmann, Tillich, van Buren és Robinson – eltekintett az istenség hagyományos leírásaitól, és fejtegetéseiben inkább „a lét alapja” vagy „végső meghatározottság/érintettség” (ultimate concern) szerepel.
I.V. A fogalom kiterjesztése
Mivel az antropológusok fenntartják azt az álláspontot, miszerint nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra, hogy létezne olyan társadalom, ahol teljes mértékben hiányzik a természetfelettibe vetett hit összes formája, illetve az ilyen hiedelmeket támogató szokások, azt a következtetést vonták le, hogy tágabb értelemben véve nem léteznek vallás nélküli társadalmak. A „vallás” fogalma kezdett inkább rokonságra, nem pedig közös identitásra utalni, és a vallást többé nem egyetlen konkrét hagyományra jellemző kifejezések segítségével definiálták. A kereszténységre jellemző konkrét tételeket, amelyeket korábban elengedhetetlenül szükségesnek tekintettek a vallás definiálásához, most már csak példaként vették arra, hogy mit tartalmazhat egy definíció. Az ilyen konkrét elemek megadását olyan, többféle meggyőződést, gyakorlatot és intézményt felölelő elvontabb megfogalmazások váltották fel, amelyek (jóllehet lényegüket tekintve közel sem azonosak) funkcionális szempontból ekvivalensnek tekinthetők. Minden társadalmat úgy fogtak fel, hogy többféle, de az ismert empirikus realitáson túlmutató meggyőződés él benne, és olyan gyakorlatok, amelyek révén az emberek kapcsolatba léphetnek a természetfölöttivel. A legtöbb társadalomban voltak olyan emberek, akik magukra vállalták az e cél megvalósításával kapcsolatos speciális funkciókat. Összességében ezeket az elemeket fogadták el a vallás összetevőiként.
I.VI. Vallási sokszínűség a primitív társadalmakban
A vallási rituálék és mítoszok a viszonylag kis lélekszámú törzsi társadalmakban olyan rendkívül bonyolult szövevényt alkotnak, amely általában nem áll össze egyetlen konkrét, belsőleg integrált összefüggő rendszerré. A vallás változáson megy keresztül, és a mítoszai és rituáléi egyaránt tovább duzzadnak, ahogy az adott társadalom szomszédos népekkel vagy betolakodókkal lép kapcsolatba. A különböző szituációkhoz és szükséghelyzetekhez különböző rituálék és hiedelmek kapcsolódhatnak (pl. esőcsinálás, a termés, az állatok és a nők termékenységének biztosítása, védelem biztosítása, szövetségek megszilárdítása, korcsoportok vagy egyének felavatása stb.). Minden ilyen tevékenység természetfölötti erőkre irányul (még ha jól meghatározottak is), és a tudósok vallásos tevékenységeknek fogadják el ezeket.
I.VII. Vallási sokszínűség a fejlett társadalmakban
A technológiailag fejlettebb társadalmakban a vallási meggyőződésre és gyakorlatra vonatkozó szabályrendszerek rendszerint kidolgozottabbak, nagyobb belső rendezettséget és stabilitást mutatnak, de még a fejlett rendszerekben is vannak különbözőséget tükröző elemek. Egyik nagy világvallásban sincs olyan teológiai rendszer, illetve a természetfeletti erőkre vonatkozó meggyőződések olyan sematizálása, amely teljesen következetes lenne. Az összes vallásban előfordulnak tisztázatlan részek. Ezenkívül megtalálhatók a korábbi vallási orientációk olyan maradványai is, mint a népi vallási elemek, amelyek tovább élnek a népesség körében. A legfontosabb vallások szentírásaiban szembetűnő belső ellentmondásokkal és következetlenségekkel találkozhatunk. Ezek és más források véleménykülönbséghez vezetnek a vallási specialisták között, akik eltérő és olykor olyan összeegyeztethetetlen értelmezési sémákat és szövegmagyarázási elveket hangoztatnak, amelyek különböző tradíciókat táplálnak még azon a körön belül is, amelyet nagy általánosságban ortodoxiának ismernek el.
I.VIII. A vallási pluralizmus fejlődése
A fejlett társadalmakban az ortodoxiától való szándékos és tudatos elszakadást normális jelenségnek kell tekintenünk. A keresztények, a zsidók és a muszlimok nemcsak az ortodoxián belül oszlanak meg, hanem nonkonformista csoportok szerint is, amelyek elutasítják az ortodoxia összes formáját, és amelyek eltérő sémájú vallásgyakorlatot követnek (vagy teljes egészében elutasítják a vallást). A nonkonformizmus leginkább olyan kontextusokban fedezhető fel, ahol vallási exkluzivitás uralkodik: vagyis az egyénnek, ha az egyik vallás követője, le kell mondania az összes többihez való tartozásról – ami a zsidó-keresztény-iszlám tradícióban szigorúan előírt kötelezettség. Mivel az államok kormányai ma már nem írnak elő konkrét vallási formákat, az európai országokban egyrészt eltűrik a nonkonformista vallási csoportosulásokat, másrészt meghatározott általános vallási előjogokat biztosítanak a számukra, az Egyesült Államokban pedig sok esetben az alkotmány által biztosított teljes vallási szabadságot élvezik. „Vallási pluralizmusként” ismeretes az a helyzet, amikor nagyszámú különböző vallási felekezet működik egymással párhuzamosan.
I.IX. A vallás normatív és semleges értelmezései
Egy vallás jellemzően megad bizonyos történeteket (mítoszokat) és állításokat a természetfölöttire vonatkozóan, amelyek meghatározóak a hitre nézve. Rituális tevékenységeket ír elő. Intézményeket tart fenn (ezek szélesebb értelemben szabályozott kapcsolatokat jelentenek, akár kezdetleges, egyéni szinten, akár a viselkedésre, az eljárásokra és a vagyonfenntartásra vonatkozó komplex rendszerként). Néha az erkölcsös viselkedés szabályait is előírja, jóllehet ezeknek az előírásoknak és az erkölcsi alapon kiszabott büntetéseknek a szigorúsága jelentős eltéréseket mutat. De a vallás legalábbis kötelezettségeket határoz meg, és természetfölötti erők által biztosított előnyök formájában jutalmakat kínál a betartásukért. A vallás normatív rendszert alkot. A vallási tanítók (a kereszténység esetén „teológusok”, bár ez néhány más vallásnál nem helytálló kifejezés) szükségszerűen helyeslik és be kívánják tartatni ezeket a normákat. Ezzel ellentétben a társadalomtudósok egyszerűen tényként kezelik a vallás által hirdetett értékeket, se nem támogatva, se nem tagadva jogosultságukat vagy értéküket. Ez a felfogás közel áll azokhoz a törvénybeli kijelentésekhez, hogy a jog nem tesz különbséget a vallások között. Mivel a vallás normatív jellegű, és intellektuális értelemben nagyrészt kisajátították a teológusok, ezért az összes fejlett társadalomban megmaradt egy vallásra vonatkozó nyelvezet, amely magán hordozza a vallási elkötelezettség normatív bélyegét. Itt elengedhetetlen, hogy kerüljük az ilyen nyelvezetből fakadó értékpreferenciát, és a társadalomtudományok semleges terminológiáját használjuk, miközben igyekszünk megfelelő érzékenységet mutatni a vallási tevékenységgel foglalkozók iránt.
Ily módon, ha a vallásoknak azonos elbírálás alá kell esniük, akkor absztrakt definiáló kifejezéseket kell bevezetni, amelyek felölelik a vallási jelenségek sokféleségét.
I.X. „Kölcsönvett” nómenklatúra
A vallás régebbi definícióiban és lényeges kérdéseivel foglalkozó leírásaiban gyakran előfordulnak a megfogalmazók vallási hagyományaiból kölcsönvett kifejezések. Mára felismerték, hogy egy adott vallásra jellemző sajátságos kifejezések alkalmazása torzítja a többi vallás leírását, és sok esetben helytelen hipotézisekhez vezethet. Egy adott kulturális és vallási tradíció keretében kibontakozott fogalmak torzítják a funkcionálisan azonos, formálisan azonban eltérő vallási elemeket egy másik tradícióban. Ilyen helytelen szóhasználatra példák: „a buddhista egyház”, „a muszlim papság” vagy (a Szentháromságra hivatkozva) „keresztény istenek”. Hasonlóan, bár minden fejlett vallásban találhatók tiszteletadási, köszöntési, kontemplációs vagy felajánlási szertartások, a szövegmagyarázók nem mindig ismerték el ezeket vallási imádatként, mert a nyugati szóhasználatban ez a kifejezés erősen idézi a megfelelő viselkedésre és cselekvésre vonatkozó keresztényi előítéleteket és előírásokat. Például a keresztény imádat funkcionális megfelelője, amikor az imádatot folytatók beállítottságával foglalkoznak, előfordul a buddhizmusban is, ennek azonban eltérő a formája, és rendszerint más kifejezésekkel írják le. Ily módon, ha a vallásoknak azonos elbírálás alá kell esniük, akkor absztrakt definiáló kifejezéseket kell bevezetni, amelyek felölelik a vallási jelenségek sokféleségét.
I.XI. Az absztrakt vagy objektív elemzés
szükségszerű hiányossága
Egy absztrakt nyelvezet használata – amelyet abban az értelemben, hogy semmilyen vallás sajátos tradíciói és előítéletei sem szennyezik, „klinikai”-nak tekinthetünk – szükségszerűen nem képes megragadni egyetlen adott hitvallás összes lényeges tulajdonságát, pedig erre szükség van, ha ítéletet akarunk alkotni. Sem kognitív, sem érzelmi szempontból nem adhat képet a meggyőződés, a rituálé, a szimbolizmus és az intézmények teljességéről. Ez a társadalomtudományi szemlélet lehetővé teszi az objektív összehasonlítást és magyarázatot, de nem közvetíti, és nem is próbálja meg színleg közvetíteni annak a belső szándéknak vagy érzelmi odaadásnak a teljes lényegét, amit egy vallás nyújtani képes a hívei számára.
