I. A vallási türelmetlenség hagyománya

A nyugati társadalmak erőteljes és tudatos vallási türelmetlenséget örököltek a korai kereszténységtől. A keresztény elkötelezettség exkluzivista volt. Kinyilvánította magáról, hogy az egyetlen igaz hit, és alkalmasnak tekintette magát arra, hogy az egész emberiség fejet hajtson előtte. Voluntarisztikus hit volt, és azért, hogy megtérítse és magába fogadja az egész emberiséget, már a kezdetektől elkötelezetten folytatta a rendíthetetlen hitterjesztést. Ezek az egyedi módon kombinálódó tulajdonságai különböztették meg a korai kereszténységet más, egykorú vallási mozgalmaktól; a judaizmustól, amely etnikai alapokra támaszkodott, és az akkoriban elterjedt misztérium- és császárkultuszoktól, amelyek türelmesek vagy legalábbis közömbösek voltak más vallások irányában. A középkori kereszténység tovább folytatta az agresszív hitterjesztést a nem keresztény és pogány vallás ellenében, amelynek híveit meg kellett téríteni, de még ennél is szigorúbb elnyomó politikát folytatott a keresztény hit minden szeszélyes vagy eretnek megnyilvánulásával kapcsolatban. Az eretnekséget halállal büntették – ennek gyakorlatát Aquinói Szent Tamás (1225–74) támasztotta alá teológiai szempontból, és az inkvizíció (amelyet 1232-ben alapítottak, és végül Spanyolországban szüntettek meg, de csak 1820-ban) rendületlenül alkalmazta. A reformációval, ha mégoly fokozatosan is, de megfogyatkoztak a vallási türelmetlenség súlyosabb formái, ugyanakkor a kereszténység „deviáns” megnyilvánulásaival szembeni ellenségesség tovább élt még a legliberálisabb és legfejlettebb protestáns országokban is.

II. Az „új” mozgalmak által átélt tapasztalatok
DOKUMENTUM LETÖLTÉSE