Mi a vallás definíciója? Még az elismert (nem minden politikai rendszer ismeri el a vallásokat) és tradicionális, meghonosodott vallások is gyakran kétségbe vonják az eredetüket annak bizonyítása érdekében, hogy valójában ők az egyetlen igaz vallás. Aki azt mondja: „Az én tanítóm Isten leghatalmasabb inkarnációja, vagy az egyetlen felvilágosodott tanító”, az tagadhatatlanul tudatlan. A teljesen felvilágosodott szellemi vezetők megítélésének mércéjét csak teljesen felvilágosodott tanítványok birtokolják. Egy felvilágosodott tanítvány teljes mértékben hű tanítójához, oktatójához vagy gurujához, aki megmutatta neki a felvilágosodás útját, de mindig tiszteli a többi avatárt és tanítót is.1
„Nyugaton olyan sok különféle meghatározást alkottak [a vallásra] az évek során, hogy még egy részleges felsorolás is túl hosszú lenne” – állítja az Encyclopedia of Religion (Mircea Eliade, Macmillan, London/New York: 1986, p. 283). Be kell tehát érnem a vallásos tapasztalat néhány jellemzőjének megemlítésével és annak ismeretével, hogy a vallásoknak mély kulturális és társadalmi alapjuk van.
Legáltalánosabb értelemben a vallás az ember kapcsolatkeresése – valójában egyesülése – a „szellemi” síkkal, és ez gyakran tartalmaz imádatot, vagy vezet imádathoz.
A keresztények számára ez azt jelenti, hogy visszatérni a „bűnbeesés” előtti időszakhoz, amelyről úgy hiszik, hogy ez Isten fia, Jézus Krisztus által válik lehetővé. Más szóval, a vallás (Jézus) egyesít, és az Istennel és az Emberrel való egyesülés szimbóluma. A fő probléma azonban a vallással az, hogy minden egyes vallás teológusai másképp tekintenek rá. Azt lehet mondani, hogy a vallás egyesít, a teológia pedig szétválaszt. De a teológiára szükség van ahhoz, hogy megértsük a vallást és a vallásokat.
Das Heilige című könyvében Rudolf Otto (1869–1937) úgy határozza meg a vallásos tudatosság lényegét, mint áhítatot; egyedülálló, félelemmel vegyes elragadtatást az isteni iránt. Számos tapasztalatra hivatkozva Indiából, Marokkóból és a saját országából, levonja a következtetést, hogy az emberek – minden ember – időről időre elismerik a „teljes másféleséget”.
Mircea Eliade (1907–86) hozzáteszi, hogy az Istennel kapcsolatos tudás nem korlátozódik a tapasztalásra. Ezt szimbolizmusok és rituálék példázzák a világ minden táján. A szimbólumok, rituálék és tapasztalások annak a keresését eredményezik, hogy miért viselkedik úgy az ember, ahogy viselkedik. A szimbólumok és rituálék gyökere a mitológiában található.
Észben tartva ezeket a definíciókat, két általános kijelentést használok, amelyek egy vallás fő tulajdonságaira vonatkoznak. Az egyiket Dr. Rainer Flashe (Marburg) tette az „Acta Comparanda II” (Antwerpen, 1987) 27. oldalán: „Új vallás alatt olyan vallásos mozgalmat értünk, amely egy új hitelv és egy új kultusz köré épül, és egy új közösség alakul meg erre a két tényezőre alapozva.”
A második állítást, illetve definíciót a herrnhuti vallást követő Dr. W. Lutjeharmtól (Brüsszel) veszem, aki Zinzendorfról és a természetfelettiről szóló tanulmányában bizonyítja, hogy minden vallás evolúció terméke (Brusselse Theologische Studies, Number 1, 1976, p. 6): Abban a pillanatban, hogy egy embercsoportot közös tapasztalat és tisztelet köt össze, egy vallás jön létre. Amikor ezt a cselekedetet szokásként használják – ez a csoport –, akkor konkrét vallásról (Religionsanstalt) beszélhetünk. Amikor valaki kezébe veszi a vezetést, vezetővé válik, és azt mondja az embereknek, hogy nekik is ugyanígy kell tenniük, akkor az egy felekezet vagy egy szekta. És ha valaki más módon szereti csinálni, akkor elindíthat egy új szektát. Ezen a módon minden ember tiszteli a Lényt, „das uns so einen Schauer macht”.
Ennélfogva egy vallásnál a következőket várhatjuk el: kapocs vagy egyesülés a szellemivel és a transzcendentálissal; hitelvek és gyakorlat, valamint szimbólumok, rituálék és tapasztalások ezzel a transzcendentális világgal kapcsolatban; és egy közösség, amely e meggyőződések és gyakorlatok köré csoportosul.
