Minden vallásnak, amely jogot formál bizonyos megmásíthatatlan hittételekre és gyakorlatokra, amelyeket kizárólagosan a sajátjának tekint, valószínűleg szembe kell néznie azzal, hogy időről időre néhány korábbi tagja feladja a hűségét, és többé nem ért egyet a hit formalitásaival annak legalább néhány, de akár az összes tanítása, gyakorlata, szervezete és szabályrendszere tekintetében. A hittagadás általános jelenség a zsidó-keresztény-muszlim hagyományok sokféle felekezetének történetében. A már megalapozott egyházszervezetekből történő minden új kiszakadásra valószínűleg hittagadásként tekintettek azok, akik közül a kiszakadók kiváltak. Ha nagy léptékben vizsgáljuk, erre olyan drámai méretű példák fordultak elő, mint a keleti (ortodox) és a nyugati (római katolikus) egyház úgynevezett „nagy egyházszakadása” vagy a reformáció idejében a protestantizmus kialakulása. (A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a más véleményen lévő, távozó csoportok nem kevesebbszer vádolták a korábban alapított szervezetben maradókat eltávolodással a hit és a gyakorlatok általuk helyesnek vélt korábbi mércéjétől.) Tekintve a kereszténységen belül kialakult egyházak nagy számát, amelyek mind egyházszakadással jöttek létre, világosan kell látnunk, hogy a hittagadás mindig is széles körben megfigyelhető, általános jelenség volt.
Ám a hittagadás nem minden esetben végződik egy deviáns és elkülönülő gyülekezet vagy szekta megalakulásával. Már azt is hittagadásnak tekinthetjük, amikor csupán egyetlen korábbi hívő megtagadja fogadalmát és egykori vallásos elkötelezettségét. A 19. század végén és a 20. század elején, a keresztény vallás egy válságos időszakában, a római katolikus egyházban előfordult néhány nagy port kavaró hittagadási eset. Úgy tüntették fel, hogy ezek az esetek a következők miatt történtek ebben az egyházban: a hit és a gyakorlatok követelményeinek szigora; az egyház modern felfogással szembeni ellenállása; és különösen az, hogy az egyház arra ösztönözte a legodaadóbb híveit, hogy szerzetesrendekhez vagy kongregációkhoz csatlakozzanak. A szerzetesi életről szóló, állítólag hitehagyott szerzetesektől és apácáktól származó egyes szenzációhajhász történetekről – ezek közül nagy nyilvánosságot kapott például Maria Monk esete – kiderült, hogy jórészt kitaláltak, de az akkori katolikusellenes propaganda a médiában előszeretettel használta ezeket. A vallási pluralizmus mai korában, amikor az ökumenizmus szelleme számos nagy keresztény felekezetben jelen van, és amikor nem olyan szokatlan a hűség „átváltása” az egyik ilyen mozgalomról a másikra, a hittagadás vádját kevesebbszer halljuk. De kb. 1960 óta különféle új kisebbségi mozgalmak megjelenését látjuk a nyugati társadalomban, amelyeknek jellegzetes vallási tanításaik vannak, és amelyek konkrét irányban való erős elköteleződést követelnek meg. Itt egy távozó tagot nagy valószínűséggel hitehagyottnak tekintenek, és persze abban az esetben még inkább, ha ez a tag ezután elkezdi kigúnyolni vagy keményen kritizálni egykori hitét, és rágalmazni azokat, akik korábban közeli társai voltak.
Ezekben az évtizedekben, mivel sok olyan új vallási csoport jelent meg, amely erős követeléseket támaszt a tagjai hűségével szemben, a hittagadás esetei alaposan felkeltették a tömegmédia figyelmét. Egy hitehagyott történetére, akit általában áldozatként mutatnak be, a média jó híranyagként tekint
Ezekben az évtizedekben, mivel sok olyan új vallási csoport jelent meg, amely erős követeléseket támaszt a tagjai hűségével szemben, a hittagadás esetei alaposan felkeltették a tömegmédia figyelmét. Egy hitehagyott történetére, akit általában áldozatként mutatnak be, a média jó híranyagként tekint, különösen, ha az illető felajánlja, hogy „lerántja a leplet” annak a mozgalomnak bizonyos vonatkozásairól, esetleg titkairól, amelynek korábban tagja volt. Emiatt a hitehagyottak esetleg indokolatlanul nagy médiafigyelmet kapnak, főleg, ha korábbi kötődésüket képesek úgy bemutatni, hogy abban megjelenik egyrészt a saját sebezhetőségük, másrészt az a manipuláció, félrevezetés és kényszer, amelyet annak a mozgalomnak a vezetői és tagjai alkalmaztak, ahova be lettek toborozva. Minthogy gyakran ezek a beszámolók jelentik a nagyközönség számára általánosan elérhető összes információt a kisebb vallásokról, és egyben ezek a legszélesebb körben terjesztett információk is, a hitehagyott az e mozgalmakkal kapcsolatos közvélemény formálásának (vagy torzult formálásának) központi figurájává válik.
A vallási kisebbségek iránt érdeklődő egyetemi tudósok – főleg szociológusok, akiknek a területébe ez a téma kimondottan beletartozik – általában széles körben elismert különböző módszerek szerint végzik tudományos kutatásaikat. Adataikat nemcsak archívumokban való kutatással, illetve nyomtatott anyagok és dokumentumok tanulmányozásával gyűjtik, hanem részvétellel egybekötött megfigyeléssel, interjúkkal, kérdőívekkel és – kimondottan a témánkhoz kapcsolódóan – informátorok segítségével. A hitehagyottak gyakran készséges informátorok, de a szociológusok általában jelentős óvatossággal kezelik ezeket a lehetséges bizonyítékforrásokat. Ahogyan azt másutt, a szociológusok kutatási technikáiról értekezve már leírtam:
Azokat az informátorokat, akik egyszerű megkérdezettek, és az általuk elmondottakkal nincsenek személyes indítékaik, előnyben kell részesíteni azokkal szemben, akik arra törekszenek, hogy a saját céljaikra használják a kutatót. Az elégedetlenek és a hitehagyottak kimondottan olyan informátorok, akiknek a bizonyítékait fenntartással kell kezelni. A hitehagyottnak legtöbbször önigazolásra van szüksége. Igyekszik újra összerakni a saját múltját, mentséget találni a korábbi társulásaira, és azokat hibáztatni, akik korábban a legközelebbi társai voltak. Nem ritkán a hitehagyott megtanul elmondani egy „atrocitástörténetet” arról, hogy manipulációval, csalással, kényszerrel vagy megtévesztéssel vették rá a csatlakozásra vagy arra, hogy tagja maradjon egy szervezetnek, amelyet most megtagad és elítél. A hitehagyottak, akiket a sajtó rivaldafénybe állít, néha megpróbálnak profitra szert tenni azzal, hogy a tapasztalataikat újságoknak eladott vagy könyvként megjelentetett történetekben mondják el (néha „szellemírók” bevonásával). [Bryan Wilson, The Social Dimensions of Sectarianism, Oxford: Clarendon Press, 1990, p. 19.]
A hitehagyottnak legtöbbször önigazolásra van szüksége. Igyekszik újra összerakni a saját múltját, mentséget találni a korábbi társulásaira, és azokat hibáztatni, akik korábban a legközelebbi társai voltak.
Így a szociológusok és a kisebb vallások más kutatói végül felismertek egy jellegzetes motivációcsoportot, amely létrehozza azt a beállítottságot, amelyet a hitehagyottak a korábbi vallási elköteleződésükkel és annak későbbi megtagadásával kapcsolatban felvesznek. A hitehagyottnak hihetőséget kell kialakítania egyrészt arról, ahogy korábban megtért egy vallási csoporthoz, másrészt arról, ahogy később feladta ezt az elköteleződését. Ahhoz, hogy igazolja ezt a pálfordulását, szüksége van egy elfogadható magyarázatra a régi hitéhez való (általában hirtelen) csatlakozására, valamint annak nem kevésbé hirtelen elhagyására és elítélésére. A tudósok elkezdték az „atrocitástörténetet” a hitehagyottak jellegzetes műfajaként elismerni, sőt felismerhető jelenségkategóriaként tekinteni rá. [A.D. Shupe, Jr., and D.G. Bromley, “Apostates and Atrocity Stories”, in B. Wilson (ed.), The Social Impact of New Religious Movements, New York, Rose of Sharon Press, 1981, pp. 179–215.] A hitehagyott jellemzően úgy állítja be a helyzetet, hogy korábbi vallását akkor mutatták be neki, amikor kifejezetten sebezhető volt: depressziós, elszigetelődött, társadalmi vagy pénzügyi támogatás nélkül, eltávolodott a családjától, vagy más hasonló körülmény állt fenn. Ezután volt társait úgy írja le, mint akik hamis állításokkal, félrevezetéssel, valamint a szeretet, a támogatás, a jobb lehetőségek, a nagyobb jólét ígéretével és hasonlókkal meggyőzték őt. A hitehagyott története szerint ezek tulajdonképpen hamis barátok voltak, akik csak arra törekedtek, hogy kihasználják a jóhiszeműségét, és fizetség nélkül sok óra munkára bírják, vagy elvegyék a pénzét, tulajdonát. Tehát a hitehagyott úgy állítja be magát, mint „a pokol tüzéből megmentett lelket”, aki nem volt felelős a tetteiért, amikor bevezették korábbi vallásába, és aki „észhez tért”, amikor távozott. Lényegében azt üzeni: „Az adott körülmények között ez bárkivel megtörténhetett volna.” Teljes egészében ők a felelősek, és ők ártanak előre megfontolt szándékkal a gyanútlan, ártatlan áldozatoknak. Az ügy ilyen módon való bemutatásával a hitehagyott áthárítja a korábbi tetteivel kapcsolatos felelősséget, és igyekszik visszaintegrálódni a szélesebb társadalomba, amelyet most szeretne befolyásolni, sőt talán mozgósítani az általa nemrég elhagyott vallási csoport ellen.
Az új mozgalmak – amelyek tanításai és gyakorlatai viszonylag szokatlanok, hitrendszerük és szervezeti felépítésük kialakítása pedig új vagy frissen átvett – különösen ki vannak téve annak, hogy a közvélemény gyanúsnak tekintse őket; ha titkos vagy nem nyilvános tanításaik vannak, ha kivételesen buzgók a hívek térítésében, ha különösen vonzók a közösség egyik vagy másik csoportja (pl. fiatalok, diákok, etnikai kisebbségek, bevándorlók stb.) számára, illetve ha a hívek számára elérhető előnyökről tett ígéreteik meghaladják a nagyközönség elvárásait, akkor könnyen nyilvános megszégyenítés vagy akár ellenségesség céltábláivá válhatnak. A hitehagyottak atrocitástörténetei – főleg, ha a szenzációhajhász sajtó felnagyítja őket – erősítik ezeket a tendenciákat, és felerősítik a további atrocitástörténetek hírértékét. Jellemző, hogy az újságok felelevenítik a korábbi szenzációhajhász beszámolókat, amikor hasonló új történetek bukkannak fel bizonyos mozgalmakról. Ezt a gyakorlatot néhány szociológus úgy nevezi, hogy „negatív összefoglaló események” használata. [„Ez arra az újságírói módszerre utal, amikor egy helyzetet vagy eseményt olyan módon írnak le, hogy egy időszakos, lassú lefolyású történet részeként fogják fel és mutatják be a negatív lényegét. Így egy nyilvánvalóan elszigetelt esemény alkalmat ad a szélesebb körű, vitát kavaró jelenség köztudatban tartására.” – James A. Beckford, Cult Controversies: The Societal Response to New Religious Movements, London, Tavistock, 1985, p. 235.] Ezáltal jelentőségében felerősödik mindegyik hitehagyott sztorijának drámai mondanivalója, az ilyen vallási jelenségek elméleti szociológusok által végzett objektív és etikailag semleges kutatásának kárára. A jelenkori vallási szervezetek, amelyek a társadalom gyors formálódásának és a vallási és szellemi hiedelmek változó megítélésének környezetében működnek, különösen fogékonyak arra, hogy a hitehagyottak beszámolóinak terjesztése és ismétlése által okozott befeketítés és félremagyarázás céltábláivá váljanak.
Mind az objektív szociológus kutatók, mind a bíróságok vonakodnak attól, hogy egy hitehagyottat hiteles vagy megbízható bizonyítékforrásnak tekintsenek. A hitehagyottra mindig is úgy kell tekintenünk, mint akit személyes története hajlamossá tesz a részrehajlásra
Mind az objektív szociológus kutatók, mind a bíróságok vonakodnak attól, hogy egy hitehagyottat hiteles vagy megbízható bizonyítékforrásnak tekintsenek. A hitehagyottra mindig is úgy kell tekintenünk, mint akit személyes története hajlamossá tesz a részrehajlásra korábbi vallási elköteleződésével és társulásaival kapcsolatban; gyanakodnunk kell arra, hogy személyes motivációból cselekszik azzal a céllal, hogy igazolja magát, és visszanyerje önbecsülését azáltal, hogy úgy mutatja be magát, mint aki először áldozat volt, de aztán jó útra tért keresztes lovaggá vált. Ahogy azt több eset is mutatta, ez az ember valószínűleg könnyen befolyásolható, és kész arra, hogy felnagyítsa vagy kiszínezze a sérelmeit, hogy kielégítse azt a fajta újságírót, akit jobban érdekel egy szenzációs híranyag, mint egy objektív nyilatkozat az igazságról.
Bryan Ronald Wilson
1994. december 3.
Oxford, Anglia
